Az egyik hétvégén
kimentünk szüleimhez vidékre és – mivel siettünk, illetve már nagyon magabiztos
vagyok a testkontrollal kapcsolatban – úgy döntöttem, hogy azt fogom enni, ami
lesz, vagyis „bűnözni” fogok. A könyv is azt mondja, hogy ez belefér, csak
utána találjunk vissza a helyes útra. Nos, a menü a következő volt:
bográcsgulyás sok zöldséggel, egybefasírt, illetve rakott karfiol (karfiol,
tejföl+sajt+prézli). Egyik sem kifejezetten TK-s.
De – mivel már előre
elhatároztam – tettem egy próbát.
Ettem két nagy tányér gulyást, majd azután elmentünk egy hosszú, több órás sétára.
Ez még oké is volt, nem nagyon fájt a hasam, csak azt kezdtem érezni, hogy
nagyon éhes vagyok, ezért a séta után hazaérve megint ettem egy nagy adag
gulyást és egy adag rakott karfiolt is. Még mindig éhes maradtam, viszont egyre
jobban megállt a hasamban az étel, jöttek a böfögések és az elnehezülés – el is
mentem egy fél órácskát szundítani. Felébredés után megint éhes voltam, ezért
ettem egy pár szelet fasírtot csemegeuborkával és ettem egy kis kekszet is (a
sütiről lemondtam, pedig vágytam arra is).
A gyomromban még mindig ott volt a délben evett gulyás,
éreztem, közben ráettem még jó sok mást is, és mégis még mindig éhesnek éreztem
magam. Valószínűleg azért, mert az étel megakadt a gyomromban, nem tudott
továbbmenni, miközben a testem várta volna a lassan már 8 hónapja megszokott
rostdús és egészséges ételeket. Ezért hazatérve azonnal egy hatalmas adag nyers
salátával kezdtem és azt mondtam, hogy akkor eszem majd újra, ha valóban
éhesnek érzem magam. Ez nem következett el, este 9-kor még mindig úgy éreztem,
hogy a délben megevett gulyás van a gyomromban és nem volt kedvem enni, egészen
eltömített a nem megfelelően párosított étel.
Rákapott a testem a jóra, nyilván nem akarja elfogadni a
régi megterhelő táplálkozásomat. Egy-egy nap belefér, persze, de ne vigyük
túlzásba! Válasszuk az energiát a fáradtság helyett!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése