Jelenleg kb. egy
hónapos TK-s vagyok, és már most rengeteg pozitív változást érzek az életemben.
Lássuk be (az őszinteség sokat segít), volt honnan fejlődni. Éveken át tipikus
zabálógép voltam, azt ettem, ami éppen volt, gyorsan, sokszor állva. Sajnáltam
az időt az evésre, és bár – mint írtam – rettenetesen vágytam a zöldségre,
gyümölcsre, valójában nem sokszor ettem, ha meg igen, rosszul, rá a
zsíros-szénhidrátos-fehérjés kajára. Őszintén hittem, hogy mindegy, mit eszünk,
az étel: étel. Ez a naiv hit sokáig elkísért.
Reggelire
sonkás-sajtos-parizeres kenyeret ettem kecsöppel meg majonézzel (bár ez utóbbiról aztán leszoktam), ebédre ami volt, sokszor kenyeret meg húskészítményeket, vagy
a menzáról hozott jó zsíros ételeket (a TK-ban ezek helytelennek számítanak):
tarhonyás hús, rizses hús, brassói. Fájt is a gyomrom tőlük, de hát itt
Magyarországon már szinte „normális”, hogy mindenki zabál összevissza óvodás
korától, aztán meg elpilled és fáj a hasa. Nekem is fájt, persze, vettem én is
Rennie-t, Quamatelt, egy időben gyomorsavlekötőt is, és együtt éltem azzal a
tudattal, hogy az evés bizony azzal jár, hogy elnehezülünk, elálmosodunk tőle.
Rosszul emésztettem, állandóan nagyokat fingtam, böfögtem (hát igen, ezek a
megfelelő szavak, ne szépítsünk). Rengeteg E-számos ételt ettem, nyilván ez sem
tett jót, de úgy voltam vele, hogy „úgyse lehet elkerülni.” Ismét egy naiv hit.
Emellett elég
rendesen ittam is. Egyrészt a szervezetem igényelte a rengeteg vizet a savak és
zsírok hígítására (napi 2-3 litert ittam), meg imádtam a bort, sört is, hetente
többször is ittam, néha a barátokkal komolyabb mennyiségeket is. Ivászat után
meg mentem haza enni, nincs is jobb, mint egy jó kis éjféli zabálás. Éreztem,
persze, hogy abba kellene hagyni, de hát a megszokás nagy úr. Nem is
vallomásként írom ide ezt a sok dolgot, csak mert biztosan vannak olyanok, akik
hasonló cipőben járnak: fogynának, váltanának, de nem tudják, hogyan és merre
induljanak el.
És most adjunk
valamit a pozitív oldalnak. Biztos, ami biztos, szedtem vitaminokat is. Friss
gyümölcsöt is eszegettem ezért, persze messze nem annyit, amennyit kellett
volna. Kebabban, salátában ettem zöldséget, meg ecetes ubit, mert azt imádtam.
Nagy szerencsém (ha ez az), hogy kávét sosem ittam és nem is cigiztem, hetente
többször rendszeresen mozogtam, tehát azért a magam módján igyekeztem. De
valami még mindig nem volt jó. Azt éreztem, hogy ez így nem fenntartható, így
nem élhetek az életem végéig, hogy egyszer majd váltani kell. A váltás
pillanatára pedig vagy két évet vártam, és most elmondhatom, hogy megérte! Már
egy szűk hónap alatt fantasztikus változásokat éltem át, olyanokat, amelyek
hallatán az ember sokszor csak legyint vagy hitetlenkedve csóválja a fejét.
Mindenkinek azt mondanám: várja ki ezt a nagy pillanatot, ne
kezdjen bele csak úgy. A nagy változásokra meg kell érni, lelkileg is át kell
állni. Persze azt sem mondom, hogy halogatni kell a váltást, nem! De, ahogy
Shakespeare Lear királyában mondták: „A
fő dolog, hogy elszántak legyünk.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése